Ha úgy gondolod, hogy ezzel a mondattal sokan nem értenének egyet – igazad van. Makacsul él a közgondolkodásban az elképzelés, hogy ember embernek farkasa, csak magunkra számíthatunk, a világ gonosz és egyre több rossz dolog történik.
Sokan egyenesen meg vannak győződve róla, hogy a világ egyre veszélyesebb és rosszabb hely. De tényleg így van ez? Ha minden ország adatait vizsgálva a várható élettartam, a mélyszegénység mértéke, a veszélyeztetett állatfajok száma vagy az oktatáshoz való hozzáférés szempontjából nézzük, akkor nem igaz.
A Gapminder oldalán próbára tehetitek a tudásotokat – tíz különböző területen, egyszerű kvízkérdésekre válaszolva derül ki, mennyire reális az elképzelésetek a világ helyzetéről. Vállaljátok a kihívást?
(Az oldal angol nyelvű, de ha nem tudsz angolul, itt egy trükk: Chrome böngészővel jobb klikk -> „fordítás magyar nyelvre” és közel teljesen pontos fordítást kaptok.)
De akkor honnan szedjük a pesszimizmust? Miért érezhetjük úgy, hogy rengeteg borzasztó dolog történik minden egyes nap? A rövid válasz az, hogy azért, mert híreket olvasunk. Sokat. A hírek meg arról szólnak, hogy hol miféle szörnyűség történt már megint. A kivételesről, az extrémről, az izgalmasról, az iszonyatosról. Pár perc alatt tudomást szerzünk róla, ha a világ másik felén valaki különös kegyetlenséggel megöl valakit. Hogy aznap abban a városban százezrek élték békésen az életüket, suliba vitték a gyerekeiket, megkérték a szerelmük kezét, bevásároltak a beteg szomszédjuknak – soha nem tudjuk meg. Ezért alakulnak irracionális elképzelések a világ veszélyességével kapcsolatban – még egy ilyen biztonságos országban is, mint Magyarország.
Nem gondoltad, hogy Magyarország biztonságos? A Numbeo térképén megnézheted, mihez képest igen vagy nem.
Nem állítom, hogy mindenki mindig jó – ez botorság lenne, nem is lenne igaz. A világban valóban sok szörnyűség történik (hány háború zajlik jelenleg?), de az arányokat érdemes jól felmérni. Van ugyanis egy nehezen visszafordítható hatása annak, ha tévedünk.
Ha azt feltételezzük az emberekről, hogy önzők, aljasak – és úgy is viselkedünk velük… ezzel mi magunk tudjuk előidézni, hogy valóban rosszul bánjanak velünk. Ezen kívül a tapasztalatainkat is félreérthetjük, ha ártó szándékot feltételezünk olyan helyzetek és történések mögött, ahol semmi ilyesmi nem volt a háttérben.
Ha szeretnétek átértékelni az emberiség gonoszságáról alkotott képeteket, Rutger Bregman könyvét érdemes levenni a polcról. A holland történész a sarkából fordítja ki az ember erőszakosságáról szóló elképzeléseket, legendákat, kutatásokat. Tudtátok, hogy amikor a valóságban egy csapat hajótörött fiatal fiú egy lakatlan szigeten kötött ki, nem egészen az történt, amiről Golding A legyek urában ír? Gondoltátok, hogy az amerikai polgárháború fegyvereinek vizsgálatakor kiderül, hogy a muskéták jelentős részét egyáltalán nem sütötték el?
És nem is kell ilyen messzire mennünk – mindenki emlékszik arra a bizonyos március 15-re, amikor az ország egyik fele valahol egy úton állt elakadva a hóban, a másik fele pedig mindent megtett, hogy segítsen. Pillanatok alatt emberek sokasága, helyi közösségek, facebook csoportok, önkormányzatok indultak el menteni, nyitottak meg fűtött helyeket, lapátoltak, vitték a plédeket és kenték a szendvicset. És arra emlékeztek, amikor a 2013-as árvíznél több ezren jelentek meg a kritikus helyeken és pakolták a homokzsákokat? A Covid lezárások alatt rengetegen intézték a bevásárlást veszélyeztetett szomszédjuknak, ismerősüknek. A háború kitörésekor az egyik szervezet adománygyűjtési akciójával közlekedési káoszt okozott, annyian jelentek meg autóval a felhívásra, hogy segítsenek.
Van nektek is ilyen történetetek? Küldjétek el!
